by Készítettél már flipbookot? Gyerekkoromban sokszor játszottam azzal, hogy a füzet sarkába pálcikafigurákat rajzoltam, majd ahogy pörgettem a lapokat, a figura képkockáról képkockára életre kelt. Ha lassan lapoztam, minden állóképet külön láttam. Ha elég gyorsan, egyszer csak mozivá állt össze: volt benne futás, lendület, egy egész folytonos történet. Én voltam a rendező. De közben felmerült egy jó kérdés is: mikor lesz a flipbookból mozi? Pont ugyanez a kérdés adja magát a COS esetén is: mikor lesz a diszkrétből folytonos?
A COS-ban az időt nem úgy képzelem el, mint egy folyót (erről már több cikkben is írtam), hanem inkább mint egy lapozást: egymás után létrejövő „lapokat” – héjakat –, amelyek mindegyike egy teljes téridő-állapot. A „rajz” a filamentumokban és a héj szerkezetében van. Olyan, mintha kockás füzetre rajzolnál: nemcsak a vonal számít, hanem az is, hogy a rács hol fut, hol törik meg, hol metszik egymást a vonalak. A dinamika pedig az, ahogyan a következő lap létrejön az előzőből. Itt nincs varázslat: ha azt akarjuk, hogy a megszokott klasszikus világ kijöjjön, akkor ugyanazt a két feltételt kell teljesíteni, amit egy flipbooknál is. Elég sűrűn kell lapozni, és két egymást követő lapon nem változhat túl nagyot a rajz.
Az első feltétel a finomítás. Kevés képkockából csak „ugrálás” lesz, sok képkockából már mozgás. Régi felvételeken ezt pontosan látni: alacsony képkockaszámnál darabosabb a mozdulat. A COS nyelvén ez annyit jelent, hogy ugyanazt a makroszkopikus történetet egyre több héjon keresztül írod le: kisebb lépések, több köztes állapot, nagyobb „képkockaszám”. A második feltétel a stabilitás: hiába pörgeted gyorsan a flipbookot, ha az egyik képen a figura még a bal oldalon van, a következőn pedig már hirtelen a jobb oldalon – abból nem film lesz, hanem kimaradt jelenetek sora. Mintha a film alatt néha pár másodpercre becsuknád a szemed, miközben a jelenetek futnak tovább. A klasszikus határhoz az kell, hogy a geometriai jellemzők – amelyeket a filamentumok hordoznak – két egymást követő héjon csak szelíden módosuljanak. Különben a néző nem folytonosságot, hanem legfeljebb egy szaggatott, „rángatózó” élményt kap.
A kockás füzeted felbontását is megválaszthatod: nem mindegy, hogy 5 mm-es négyzethálóra rajzolsz és csak azt tudod satírozni, vagy pixelnyi rácsra, ahol már tényleg „kisimul” a forma. Durva rácson a rajz darabos, szögletes, torzul a kockák miatt; finom rácson ugyanaz a jelenség sokkal simábbnak hat. A COS klasszikus határa ugyanez: a finomítás növeli a „képkockaszámot”, a stabilitás pedig garantálja, hogy a történet kockáról kockára ne essen szét.
És itt van a csattanó: a klasszikus határ valójában egy ígéret a nézőnek. Hogy ha elég sűrűn lapozunk, és közben szelíden változik a rajz, akkor a világ nem szaggat, nem ugrik, nem esik szét jelenetekre — hanem összeáll egyetlen, sima történetté. Mint amikor a hüvelykujjad végre eltalálja a jó tempót, és a füzet sarkában egyszer csak megszületik a mozi.
