by És ül, és vár. Csak ül és vár. Az égben a felhőkön ül és az égben keres társat.
A képernyők villognak előtte, némelyik izzik, másik kihuny – ő mindent figyel. Nekik nincs szükségük távcsőre, rádiójelre vagy űrszondára. Mégis mindent tudnak, mindent látnak a maguk módján. A kvantumfigyelők ősi civilizáció tagjai, akik túlélték a háborúkat, mert elrejtőztek és mert meghaladták a klasszikus megfigyelési módszereket.
De hogyan látják a kozmoszt? És miért? A válasz régre nyúlik vissza. Egy háború idejére, amikor egy másik faj mindenkit el akart pusztítani a galaxisból. Akkor még olyanok voltak, mint az emberek. Csak egy kicsit előrébb jártak a tudományban. Rájöttek: ha túl akarják élni, okosabbnak kell lenniük. Akik nem harcoltak, a tudománynak szentelték magukat. Így győztek.
A háború után úgy döntöttek: többé nem hagyják magukat meglepni. Kvantum-összefonódás segítségével megfigyelnek minden bolygót. Ahová eljutottak, ott jelzőket helyeztek el: uránizotópokra, szilíciumkristályokra, fémötvözetekre és szerves molekulákra.
A rendszerük csak egyetlen dolgot tudott megmondani: az összefonódás természetes vagy mesterséges okból szűnt-e meg. Statisztikai intelligenciával értelmezték a nyomokat: ha az urán dekoherenciája tömeges volt, az atomkorszak kezdődött. Ha a szilícium összefonódásai rohamosan tűntek el, az informatikai forradalom vette kezdetét. Ha a szerves molekulák állapotai szakadtak szét, az biotechnológiai beavatkozásra utalt.
Így került a Föld a látóterükbe. 1945-ben az első atomrobbantás az uránjelzők tömeges megszűnését okozta. 1970-től a szilíciumhoz kötött kapcsolatok fogyni kezdtek: elindult a mikrochip-korszak. 2000 után a szerves molekulák jelei is bomlani kezdtek: génszerkesztés, mesterséges biológia.
A kvantumfigyelőket ez nem lepte meg. Láttak már civilizációkat felemelkedni és eltűnni. Másokat is, akik hozzájuk hasonlóan végül csendes megfigyelőkké váltak.
És most is csak ül. A hintaszéken ringatózik, s az álom nem jön a szemére. A figyelők soha nem alszanak igazán.
