Turing tesztje

Alan Mathison Turing (1912. június 23. – 1954. június 7.) matematikus, és a modern számítógép-tudomány egyik atyja. Zseniális tudós volt, aki már elég fiatalon jelét is mutatta ennek. Tizenhat éves korában levezette az Einstein által kétségbevont newtoni mozgástörvényeket. A második világháború alatt a Bletchley Park-i kódtörő csoportnak tagjaként a nácik titkosító Enigma gépét törte fel, és közben beszédtitkosító berendezést fejlesztett, aminek terveit a Bell Labsnek is elküldött.

Megépítette korának leggyorsabb számítógépét, az 1 (azaz egy) Mhz-es Pilot ACE-t, ami később több gépnek is az alapja volt. A tudományos tevékenysége, és gondolkodása jóval meghaladta korát. Az ő nevéhez fűződik az első sakkozógép, amely működésének problémája miatt végül kollégájával játszott le, saját lépéseit pedig a programja alapján számolta ki. (Kempelen Farkas 1769-ben épített híres találmánya sajnálatos módon nem fogadható el érvényes sakkozógépnek, mivel a Török néven elhíresült mechanikus gépben egy ember volt elrejtőzve.) A világháború után publikálta elméleti munkáit a programozásról, a neurális hálókról, és a mesterséges intelligenciáról.

1950-ben leírta, hogyan lehet megállapítani egy gépről, hogy az képes-e gondolkodni. A tesztnek három résztvevője van: két ember, akik monitor, és billentyűzet segítségével kommunikálnak, és egy gép. Külön szobában van a kérdező ember, akinek az a feladata, hogy a beszélgetésből eldöntse melyikük a gép, és melyikük az ember. Ha vizsgáztató hosszú idő után sem tudja eldönteni, hogy melyikük a gép, akkor a bádogdoboz képes a gondolkodásra.

Turing azt gondolta, hogy 2000-ben már lesz olyan számítógép, amelyről 70%-os eséllyel tudja majd eldönteni egy átlagos ember, hogy géppel, vagy emberrel kommunikált. Ez az egyszerűnek hitt tesztet a számítógépek képtelenek teljesíteni. Az erre alapított Loebner-díj 100 000 dollárt ad jutalmul annak, aki először képes olyan szoftvert írni, ami a zsűri egy tagját képes megtéveszteni, és elhitetni vele, hogy egy valós emberrel kommunikált.

Bár a Turing-teszten még senki sem felelt meg, számos kimagasló eredményt sikerült felmutatni. Az IBM többször is bebizonyította, hogy a gépek brutális számolási erejükkel, és „hangyányi” intelligenciájukkal is képesek legyőzni az embert. Semmiképpen sem lebecsülve az emberi teljesítményt; mind az IBM munkatársai, mind a legyőzött felek kivételes teljesítményt mutattak fel. 1997-ben a Deep Blue szabályos sakkjátékban megverte az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot. 2011-ben pedig Watson nevű számítógépe a Jeopardy! (Mindent vagy semmit!) című televíziós játékban nyert két, az előző adásokban kiemelkedő teljesítményű játékossal szemben. Ezen eredmények alapján nyugodtan lehetünk bizakodóak?

Tudjuk jól, hogy létrehozhatnánk olyan sakkgépet, amelyben minden állapot rögzítve van, és az aktuális helyzetekre a legjobb lépést tudja felkínálni. Természetesen ma még erre nem vagyunk képesek, de előbb-utóbb eljöhet ennek a pillanata is. A Deep Blue ennél jóval okosabban, ha úgy tetszik, emberközelibb módon oldotta meg a problémát. Méghozzá egy jól optimalizált kereső programmal, amellyel a végtelenül nagy teljesítmény igényét váltotta ki olyan algoritmusokkal, amelyek a lehetséges válaszok közül kiemelte azt a néhányat, amely egységnyi időn belül a legjobb pontozást kapta. Kijelenthetjük-e a Deep Blue-ról, hogy az emberszerű logika miatt emberi képeségekkel rendelkezik? Tekinthetjük-e a keresési algoritmusát gondolkodásnak? Döntéseinek tekinthetjük-e tudatosságnak? Természetesen nem. És mi a helyzet Watsonnal? A programja képes volt értelmezni az írott szöveget, majd a mondatok alapján kikeresni egy óriási szöveghalmazból a lehetséges választ, és az kérdés formájában feltenni. Watson ezek alapján átment egy speciális Turing vizsgán. Még arra is figyelnie kellett, hogy egy adott témát mennyire tud biztosra. Akár egy jó diák, aki csak akkor jelentkezik, amikor biztos a helyes válaszában. De mért különbözik annyira Watson a Deep Blue-tól?

Míg a sakk szabályai jól leírható matematikai egyenletekkel, ráadásul a táblán elhelyezkedő bábúk állapota véges számban tud csak előfordulni, addig a Jeopardy! állapotterének összes lehetőségére lehetetlen felkészíteni a programot, nem lehet világunk minden pontját rögzíteni. Emiatt lehetünk egy picit bizakodóbbak.

E rövid kitérő után térjünk is vissza a Turing-tesztre, amelynek bőven akadnak bírálói, akik úgy gondolják, hogy a beszéd szimulálása nem az intelligencia jele, hiszen elképzelhető, hogy a tesztet egy gyerek sem állná ki, mégis tudjuk, hogy a gyerekek intelligensek. Az is lehetséges, hogy a teszten átmehet egy kellően jól megírt, nagyméretű statikus adatbázis, amely képes átverni a kérdezőt úgy, hogy közben nyoma sincs gondolkodásnak, értelemnek, és intelligenciának.

Ezek a bírálatok az intelligencia szó félreértelmezéséből fakadnak. Turing tesztje tökéletesen jól mutatja meg, hogy nem vagyunk képesek valakiről eldönteni, hogy a telefonvonal másik végén egy gondolkodó emberrel, egy betáplált robottal, vagy E.T.-vel, a földönkívülivel csevegünk. Ha pedig nem vagyunk képesek eldönteni, hogy a túloldalt ki található, és a párbeszéd nem buktatja le, akkor meggyőződésünk lesz, hogy egy hús-vér emberrel kommunikáltunk, aki hasonló tulajdonságokkal bír, mint saját magunk.